"Defying: - Te élve elástál egy Killjoyt a sivatagban?!

 Ghoul: - De nem olyan mélyre…"

 

Fun Ghoul Genfben született 1999. október 7-én, Aaron Whistler néven. Nem meglepő módon svájci állampolgár hát, annak ellenére, hogy édesanyja, Jessmaine Fourier Párizsban látta meg a napvilágot, és csak az egyetem idején került az országba. Itt ismerkedett össze Ian Whistlerrel, de csak több mint hat évvel később ment hozzá, és már négy éve házasok voltak, amikor Aaron megszületett; első, és egyben utolsó gyerekként is.

A város szélére költöztek, alig valamivel túl Genf közigazgatási határán, egy szép, szürke zsindelyes, fehér házba, ahol szauna és medence is volt – jól fizető állás, ha az ember a Nagykövetségen dolgozik. Itt nőtt hát fel Aaron, a nyugodt, fák és bokrok övezte kellemes kis házak erdejében. Jessmaine – aki időközben megváltoztatta a nevét Jessica-ra, mert szerinte az jobban illet a férje vezetéknevéhez – a szülés után ragaszkodott hozzá, hogy minden percét a fiával töltse. Első pillantásra ugyan nem tűnt mintaanyának; vékony volt, hidrogénszőke, és mindig elegáns, az a fajta nő, aki órákat képes reggelente a fürdőszobában tölteni, csak mert jelenése van a fodrászánál. Viszont jogot végzett, remekül rajzolt, és egyáltalán nem volt üresfejű liba.

Rettenetesen készült a gyerekvállalásra, és törődött is Aaronnal. A legkülönfélébb fejlesztőfoglalkozásokra járt vele egészen kicsi korától kezdve, sólyomként leste, hogy mennyit nőtt egy héten, állandóan aggódott, hogy nincs rendben vele valami; még a gyümölcsöt is szigorúan bioboltban vásárolta, és ragaszkodott hozzá, hogy Aaron minden ebéd után egyen is belőle, de a csokoládét persze véletlenül sem tűrte volna el a kezében, leszámítva az ünnepnapokat, nehogy elhízzon. Keményen felügyelte és megválogatta, miket nézhet a fia a tévében, a különórákon túl állandóan kitalált neki valamit. Hol kirándulni mentek, hol a vidámparkba, hol csak a barátai aludtak náluk. Fergeteges születésnapi zsúrokat és pizsamapartykat rendezett, ha pedig maguk voltak, minden este mesét olvasott, néha még akkor is, amikor már Aaron is iskolás volt; és egyáltalán, mindent megtett, hogy a fiának boldog és kiegyensúlyozott gyerekkora legyen.

Aaron tehát nem a filmekből ismert, dadák nevelte elkényeztetett selyemfiú volt, mikor iskolába került. Határozottan jólnevelt, szófogadó, normális gyerek volt, az a fajta, akivel soha sincs semmi probléma. Aki sosem kezdeményez verekedést, igyekszik elkerülni a bajt, de van annyira életrevaló, hogy sosem lesz ő az osztály szemüveges lúzerja. Jól tanult, matematikából különösen tehetségesnek tartották, és alapjában véve érdekelte is a körülötte lévő világ. Egy kissé talán lusta volt, és szívesebben biciklizett vagy gördeszkázott a környéken a barátaival, minthogy a leckéjét írta volna, pont úgy, ahogy az összes többi gyereket az ő korában -, de imádta az űrről és az állatokról szóló filmeket a tévében, volt levél és bogárgyűjteménye, és gyűjtötte az autós matricákat.

A szülei, bár Ian rengeteget dolgozott, és alig volt otthon, mégis remekül megértették egymást, ritkán veszekedtek, válásról, megcsalásról, eltitkolt gyerekekről és egyéb hollywoodi rémségekről pedig sosem esett szó köztük, és Aaron számára természetes volt, hogy mindig számíthat rájuk. Hogy mindig, minden rendben van… Még ha az anyja bolondériái néha megkeserítették is az életét. Jessica ugyanis rengeteg mindent olvasott össze, amit aztán habzó szájjal hirdetett a gardenpartykon is, és amik többnyire az egészséges étrenddel, a tudatos vásárlással, a testi-szellemi egyensúly érdekében történő jógával és ezoterikus tanokkal függtek össze. Ennek fényében Aaron egész gyerekkorát a legkülönfélébb vitaminok, csonterősítők, méregtelenítő kúrák és védőoltások bűvkörében élte le (sőt, majdnem egy évig vegetáriánus is volt), amiket szívből utált, de ezt persze a világért sem merte volna megmondani az anyjának…

Időközben Ian is szépen lépegetett felfelé a diplomáciai ranglétrán, és 2011 márciusában, a harcok befejeztével Egyiptomba küldték egy évre, hogy az ottani nagykövetség munkáját segítse. Ian, bár nehezére esett elválnia a családjától, végül elfogadta az ajánlatot, a felesége legnagyobb bosszúságára, akinek sehogyan sem fért a fejébe, hogy képes valaki ilyen hosszú időre elszakadni a családjától? Ian szerint azonban ez nem személyes vagy diplomáciai, még csak nem is politikai lépés, hanem erkölcsi, és ő maga is szilárdan hisz benne, hogy emberileg is tehet valamit az ottaniakért, nem csak a munkájával.

Az elkövetkezendő közel fél évben mindösszesen két hetet töltött Svájcban, ezért aztán megbeszélték, hogy Aaron tizenkettedik születésnapját mindenképpen együtt ünneplik, méghozzá Egyiptomban – először is, mert Ian nem tudott volna elszabadulni a munkájától, másodszor, mert úgyis elmaradt a hagyományos spanyolországi családi nyaralás.

2011. szeptember 27-én kora délután landolt a gépük Kairóban. Ian a reptéren várta a családját, a szállodába kísérte őket, ahol letették a bőröndöket, aztán elmentek ebédelni. Iannak még dolga volt az irodában, ezért nem ment vissza újra a szállodába, hanem az étteremben elbúcsúzott a feleségétől és a fiától - hogy aztán soha többé ne lássa viszont őket.

Tényleg olyan volt, mint a filmeken. Meleg volt, az taxi ablakai letekerve, a pisztolyon hangtompító – a járdaszegély mellé kanyarodó sofőrt úgy lőtte agyon a szálloda előtt mindaddig nyugodtan cigarettázó férfi, hogy az első néhány kritikus pillanatban ez senkinek sem tűnt fel. Jessica ugyan felsikoltott, de mire a járókelők, vagy a szálloda alkalmazottai felfoghatták volna, honnan jön a hang, az idegen kirántotta a holttestet a kocsiból, a volán mögé ugrott, magára csapta az ajtót, és elhajtott.

A szemtanúk beszámolói és a biztonsági kamerák felvételei alapján a rendőrség később arra jutott, hogy az akció megszervezése és kivitelezése is profi bűnszervezetre utal, és hogy a célpont nyilvánvalóan Ian Whistler volt, akit nagy valószínűség szerint a családjával akartak megzsarolni. Ez a feltevés a későbbiekben nagyjából igaznak is bizonyult. 

A sofőr négyszer cserélt autót, mire végre kijutottak a városból. A mobiltelefonjaikat még a hotel környékén kihajították az ablakon, Jessica pénztárcájával és a benne lévő iratokkal együtt. A kocsiban csend volt, miután a sofőr tört angolsággal közölte velük, hogy aki megszólal, azt lelövi. Így vágtak neki a sivatagnak.

Majdnem teljesen sötét volt már, amikor megérkeztek egy elhagyott településre. Csupán csak néhány régi vályogház állt ott, teljesen véletlenszerű elrendezésben, mellettük homok lepte teherautók. Legalább egy tucat tunikás férfi téblábolt az épületek közt, vagy ücsörgött a puszta földön rakott tűz körül, és csak az érkező autó hangjára kapták fel a fejüket. Jessica sírós hangon motyogott valami olyasmit a halálra rémült Aaronnak, hogy minden rendben lesz, de valószínűleg ő maga sem hite el.

Kirángatták őket a kocsiból, és az egyik házba zárták őket, akkor még mindkettejüket ugyanoda. Aaron sírt, és Jessica is, míg aztán a kisfiút nagy nehezen elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy kivágódik az ajtó, és két férfi elrángatja mellőle az anyját, bármennyire is ellenkezik. Amikor megpróbált utána menni, az egyik férfi pofon vágta, hogy elesett, aztán újra rázárták az ajtót, és Aaron egyedül maradt.

Két napig volt a bedeszkázott ablakú, így koromsötét házban, felváltva sírt a haragtól és a félelemtől, aztán később az éhségtől és a szomjúságtól is, mert inni is és enni is csak egyszer kapott egy nap, ráadásul fogalma sem volt, hogy mit. Amikor aztán végre kinyílt az ajtó, és őt is kirángatták a szabadba, egy percig ki sem tudta nyitni a szemét, annyira elvakította nap, hogy az már fájt. Az első dolog, amit érzékelt, az valami hűvös, nehéz tárgy volt – olyan nehéz, hogy azonnal el is ejtette.

Egy lefűrészelt csövű puska volt.

Nem értette, mit ordibálnak körülötte a férfiak, hiszen természetesen egy szót sem tudott arabul, valahogy mégis azonnal megértette, mit varnak tőle, amikor megpillantotta a homokban térdeplő Jessicat. A nő félig meztelen volt, a ruhája, fedetlen combja csupa vér, a keze hátra kötözve, piszkos, halálsápadt arcára halvány patakokat mostak a könnyek. Borzalmas látványt nyújtott, különösen így, hogy hangja elveszett a sok biztató kiáltás közt. Aaron természetesen megpróbált elmenekülni, de – természetesen – egy lépést sem tehetett, máris megragadták a karját, és visszarángatták az anyja elé, olyan közel, hogy ha kinyújtja a kezét, elérhette volna, aztán újra a kezébe nyomták a puskát. Csak akkor vette észre az egyik alak kezében a kamerát.

Elsírta magát, amit mindenki rettenetesen viccesnek tartott, de azért annyira nem, hogy megmentsék őt az ordibálástól, az ütésektől és rúgásoktól. Jessica is kiabált, kétségbeesetten, és Aaron később meg mert volna esküdni rá, hogy könyörgött neki, hogy ne lőjje le. De akkor, abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak, hogy kikerüljön innen. Meghúzta a ravaszt. A fegyver elsült, olyan erővel rúgva hátra, hogy Aaron hanyatt esett. A dörrenés visszhangját elnyomta az ujjongás, őt pedig vállveregetve talpra állították, és visszalökdösték a házba.

Kilenc órával később rendőrök találtak rá, akkor még mindig sírt. Olyan gyenge volt a félelemtől és a kimerültségtől, hogy lábra állni sem nagyon tudott egyedül, ezért rögtön kórházba szállították, vissza, Kairóba. Út közben egy franciául is beszélő, de afrikai rendőrfelügyelőtől tudta meg, hogy az édesanyja meghalt, de az édesapja még Kairóban van, erős őrizet alatt, ezért nem kell aggódnia, semmi baja sem eshet.

A kórházban kiderült, hogyeltört a kulcscsontja, vagy legalább is megrepedt, de más baja nem történt. Kapott enni és inni, aztán a rendőrség, egy mogorva, szintén fekete pszichológus engedélyével gyorsan ki is hallgatta. Mint kiderült, a szervezet, ami foglyul ejtette őket, egyáltalán nem profi szervezet, de tagjai közt tapasztalt katonák is voltak, akik a jelek szerint kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek, ha tudomást szerethettek róla, hogy Ian Whistler szűk családja is Egyiptomba látogat, és képesek voltak megtervezni és kivitelezni egy ilyen akciót. Alighanem rajtuk keresztül akartak nyomást gyakorolni a Kormányra, vagy ki tudja kire – az elrablásukat követő órákban ugyanis az Követség kapott egy videofelvételt, amin, az iraki terroristák mintájára, egy maszkos férfi követelte az európaiak kivonulását, két napon belül. Rendkívül idegesnek tűnt, és nem mondta meg, honnan is kéne kivonulnia pontosan és kicsodának, de a rendőrség azért lenyomoztatta a felvételt, minden eredmény nélkül. Ian Whistlert megfigyelés alá helyezték, a Követség épületét sem hagyhatta el, de érdemi lépés a követelések teljesítése érdekében természetesen nem történt. Két nappal később azonban a Követség újabb üzenetet kapott, ezúttal Jessica kivégzéséről, ami egyúttal az internetre is felkerült – valószínűleg azért, hogy kellőképpen provokálja a rendőrséget, és szimpatizánsokat szerezzen a csoportnak; csakhogy az ellenkező hatást érte el.

A rendőrség könnyedén meghatározta a videó feltöltésének helyét, és néhány óra múlva már a helyszínen volt. Nyolc túsztartót öltek meg, a többieket elfogták. Nem sokkal később Jessica holttestét is megtalálták - de Aaron ezt már soha nem tudta meg.

A kihallgatást vezető rendőr ugyanis, abban a hitben, hogy ezzel valamelyest segít a fiúnak, elmondta neki, hogy Ian már útban van a kórház felé, ezért igazán nem kell aggódnia.

Aaront viszont ez nem nyugtatta meg.

Az orvosok minden bizonnyal azt mondták volna rá, sokkos állapotban van, és nem ura önmagának, és ez talán igaz is volt - de nem volt már kisgyerek. Pontosan tudta, mi történt velük, és hogy ő maga mit követett el, és képtelen volt még csak rágondolni is, hogy lássa az apját. Talán túlzásnak hangzik, de abban a sötét vályogházban sem félt annyira, mint ettől a találkozástól. Ez a félelem vezetett ahhoz a döntéshez, ami egész hátralévő életét meghatározta.

Amint a rendőrök kiléptek az ajtón, hogy újra az orvosok gondjaira bízzák a fiút, Aaron kitépte a karjából az infúziót, és úgy, ahogy volt, a szakadt farmerjában, meg a sárga pólójában kiszökött a kórteremből.

Valószínűleg csak az adrenalin hajtotta, különben soha eszébe sem jutott volna egyenesen kisétálni a kapun - de senki sem törődött vele.

Az utcára érve futásnak eredt a járókelők közt cikázva, és meg sem állt, míg teljesen ki nem fulladt. Fogalma sem volt, hogy hová menjen, mit csináljon, és rettegett, hogy valamelyik utcasarkon egyszercsak belebotlik az apjába…. Ezért aztán amennyire csak tudta, elkerülte a fehér turistákat – így lyukadt ki Kairó szegénynegyedében, a homokszínű házak közt pókhálóként tekergő utcák sűrűjében. Mindenütt szemét fogadta, patkányok, és élő csontvázak tömege, akik gyanakodva méregették, és itt látott életében először holttestet is, egy szemétkupac tetejére hányva.

Céltalan botorkálása végül egy piacon ért véget, ahol egyszercsak egy sovány kéz ragadta meg a karját, és keresztülrángatva a bódék közt egy közeli házhoz vonszolta. Négy katona ácsorgott a bejárat előtt, a fal mellett két ócska terepjáró – valamiféle főhadiszállás lehetett. Az öregember kapkodva hadarni kezdett valamit, amiből Aaron persze megintcsak egy szót sem értett, de a durva hangok, és az öregember kétségbeesése ha lehet, még nagyobb rettegéssel töltötte el. Újabb katonák bukkantak fel a ház sötétjéből, ugyanolyan rongyosak, mint a társaik. A szóváltás kiélesedett, aztán egyszercsak vége szakadt, és az öregember elengedte őt.

A katonák felparancsolták a fiút a terepjáróra, aki nem mert ellenkezni, és elhajtottak, ki a vásorból. Aaron csak évekkel később értette meg, amikor ő maga is részt vett már toborzásokon, hogy az öregember a saját fiát akarta így kiváltani a katonaságból, de végül nem járt sikerrel – egy fehér ember sohasem helyettesíthet egy született afrikait, legalább is itt, Egyiptomban biztosan nem.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra, mielőtt az események sodra végképp ellehetetleníti majd a hosszasabb magyarázatokat.

Egyesek szerint az élet nem más, mint próbatételek sorozata, amiknek utolsó állomása a halál. Aaron Whistler esetében ez a mondat különösen is igaznak tűnhet, ha tekintetbe vesszük sorsa eddigi alakulását. Mintha csak az élet valóban megadott volna neki mindent, hogy felkészüljön a kalandokra - már ha a katonáskodást és később a Zónákat kalandnak lehet nevezni -, szerető családot, boldog gyerekkort, egészséget… Jessica egészséges élet mániájának hála vasszervezete volt, a csontjai is erősek, a rengeteg vitaminnak és antibiotikum-mentesen átvészelt megfázásoknak hála az immundrendszere is remek, a betegségek nem terítették le olyan könnyen. Az utazás előtt megkapta a szükséges védőoltásokat is, így, ha szabad így fogalmazni, teljesen felkészülten érkezett Egyiptomba. Az elrablását követő néhány nap tehát nem sokat árthatott a szervezetének, ráadásul rendkívüli alkalmazkodóképességgel áldotta meg a sors, mind fizikai, mind lélektani értelemben. Külön meg kell említenünk a korát. Egy hét híján tizenkét éves volt, a kamaszkor küszöbén állt hát, amikor elég érett már az ember elvontabb, bonyolultabb összefüggések feldolgozására is, és hajlamos akár szélsőséges gondolatokat is megérteni és felfogni. Amikor elsődleges feladata önmaga definiálása, és a saját helyének kijelölése a világban. Ez az a kor tehát, amikor a legkönnyebben és leghatásosabban formálható az ember személyisége, amikor könnyedén tévútra juthat, amikor kimeríthetetlen energiák szabadulnak fel benne, amiket sokszor szélsőséges úton vezet le, miközben hirtelen és meggondolatlanul von le következtetéseket, anélkül, hogy megvizsgálná, egyáltalán, érdekelné, hogy azok igazak-e vagy sem. Összefoglalva tehát rengeteg új hatás éri ilyenkor az embert, és rengeteg új dolgot tanul ezek hatására – Aaronnal sem volt ezzel másképp.

A taxiban történtekből megtanulta, hogy semmi sem lehetetlen, hogy bármi, bármikor megtörténhet. A fogsága idején megtanulta, a félelemnek hányféle változata van, és hogy a legborzalmasabb mindközül a bizonytalanság, amikor nem is tudjuk, mitől is kéne félnünk? A puskával a kezében megtanulta, hogy van, amikor csak rossz döntést lehet hozni, és hogy az ember gyenge – a félelem könnyedén ráveszi a legabszurdabb dolgokra is. Ilyen és ehhez hasonló következtetések sorozata, és - furcsamód - a neveltetése az, ami később Fun Ghoullá tette. Neveltetéséből adódóan ugyanis mindaddig természetesnek vette azokat az értékeket, amik világ életében körülvették, amik hősöket csinálnak a hősökből. A becsületet, az önbecsülést, a büszkeséget, az emberséget, a másokkal való törődést, a hitet, a kitartást, a szeretetet, és a többit. Éppen ezért egyszerűen fogalma sem volt, hogy ezek valóban értékek, hogy ezeket kell megőriznie ahhoz, hogy visszatalálhasson még valaha a civilizált életbe; hogy ez az, ami tartást ad az embernek a legnehezebb pillanatokban, ami megkülönbözteti a többiektől, adott esetben a fogvatartóitól is.

Mindez most talán feleslegesnek tűnik történetünk szempontjából, de látnunk kell ezt az apró kis hiányosságot Aaron jellemében ahhoz, hogy megértsük, ami eztán történt miért törte meg őt, miért olyan hatással volt rá, amilyennel, és miért nem volt képes később újra megtalálni magában az embert.

A katonai terepjáró kifelé tartott a városból, és Aaron három nap leforgása alatt másodszor szelte át a sivatagot, ezúttal egyenesen a szudáni határig. Estefelé járt már, amikor megálltak egy piszkos kis faluban, a főtéren sóváran bámészkodók néma pillantásainak kereszttüzében. Megvacsoráztak, a konzervekből és a vízből Aaron is kapott, aki időközben megnyugodott egy kissé – a két egyenruhás ugyanis nem tűnt ellenségesnek, sőt, ha csak ránéztek, nevettek, kivillantva hófehér fogaikat.

Az éjszakát a kocsiban töltötték, és csak másnap kora délután érték el a határt. Néhány kilométert hajtottak még, mielőtt végleg megálltak volna. Egy sátrakból és deszkákból épült tábor kellős közepén találták magukat, ahol hemzsegtek a katonák, és ami Aaron otthona lett az elkövetkezendő másfél hónapban.

Leszállították a kocsiról, az egyik katonától kapott egy pokrócot, aztán magára hagyták. Elfuthatott volna, és talán ez is lett volna a helyes, de túlságosan sok volt a fegyveres felnőtt, egyszerűen mindenütt ott voltak, ő pedig halálosan rettegett tőlük – és túlságosan sok volt a gyerek.

Aaronnak akkoriban még fogalma sem lehetett róla, hogy Afrikában mennyire természetes, hogy gyerekeket használnak fel háborús célokra, éppen ezért az is csak később tudatosulhatott benne, hogy valószínűleg csak a korának köszönheti az életét. A kisebb termet ugyanis kevesebb élelmet követel, és kisebb ujjakat jelent, amik a katonák szerint alkalmasabbak az aknaszedésre. Ha pedig ügyetlenkedik valaki, és elveszíti a karját, a lábát, netalántán az életét, akkor nem kár érte, hiszen nem jelent veszteséget a fegyveres harcosok közt. Ennek megfelelően másnap reggel Aaront is kivezényelték a sivatagba, anélkül, hogy egy szóval is elmagyarázták volna neki, hogy mit várnak tőle. A többi gyereket nézve maga jött rá, hogy mi a feladata – és irtózatos szerencséje volt. A közvetlen közelében, egy hét-nyolc év körüli kisfiú talált is egy taposóaknát, amit boldog kiáltásokkal jelzett is, aztán nekilátott kiásni a szerkezetet. Aaron alig néhány méterre volt tőle a homokban, jól láthatta hát minden mozdulatát, látta a rémület, az összpontosítás és izgatottság keverékét az arcán, és hogy mennyire óvatosan kotorja el a homokot az útból. A szerkezetet később felrobbantották, a gyerek pedig kapott egy kulacs vizet. Aaron ebből több dolgot is megtanult – az egyik, hogy ez az elmúlt négy nap, ami elválasztotta őt az eddigi életétől, nem egy álom. Bármilyen valószerűtlennek tűnik is, mégis megtörtént. A második, hogy ezek igazi bombák, amiket a homokba temettek, és amik csak akkor robbannak, ha a tetejüket lenyomják, ezért nagyon óvatosnak kell lennie, mert itt nincsenek tűzszerészek, akik sárga szalaggal kerítik körbe a bombát, biztonságos távolságra zavarva tőle mindenkit. A harmadik pedig, hogy bombát találni jó, mert annak örülnek a felnőttek, és adnak inni.

A táborban töltött másfél hónap megtanította rá, hogy az élet egyetlen és kizárólagos értelme a víz. Senki és semmi nem ér annyit, mint a víz. Soha. Ez a világ elsőszámú igazsága. A víz a legfontosabb, utána az élelem következik. Azután pedig a fegyver.

Ezt az utolsó felismerést már nem az első hetek megpróbáltatásai szülték.

A táborban viszonylagos rend uralkodott, annak ellenére, hogy a gyerekek fele még csak nem is szudáni volt, és majdhogynem kivétel nélkül mindet erőszakkal hozták ide, elrabolva őket a szüleiktől. A katonák azonban nem sokat törődtek velük, úgysem tudtak volna szót érteni egyikkel sem, kevesen beszéltek a sajátjukon kívül más nyelveket – pláne nem franciát, ami Aaron anyanyelve volt. Ezért hát számára nem is a bánásmód volt igazán elviselhetetlen, hanem a körülmények. A minimális étel-ital, a nappali hőség és az éjszakai fagyok, na meg a poros levegő a lassú hetek alatt még az ő szervezetét is megviselték, mégis, azt kell mondanunk, a sors kegyes volt hozzá, amiért úgy-ahogy hozzászokhatott a mostoha körülményekhez, mielőtt valóban rosszra fordult volna a sorsa.

Sosem tudta meg, miféle katonák voltak azok, akik a rendet felügyelték, és azt sem, hogy ki volt az ellenség, aki egyik éjszaka rajtaütött a táboron. Arra ébredt, hogy körülötte teljes a káosz, lövések és kiáltások hangzanak minden felől, és itt-ott tüzek gyúlnak a sátrak helyén, pillanatok alatt nappali fényességgel árasztva el a környéket. Mindenki futott, amerre látott, néhány ismerős arc úszott el a szeme előtt, de ő nem mozdult a pokróca alól – valahol mélyen tudta, hogy lehetetlen menekülni. Így találtak rá, miután végre elcsitult a lárma, és feltűntek a győztesek első terepjárói.

Talán ha kéttucat túlélő maradt, legtöbbjük gyerek, akiket összetereltek az aknamező szélén, ahol napközben dolgoztak, aztán a teherautókra parancsolták őket, és egy néhány órányira lévő másik táborba szállították. Aaron már nem félt. Túl volt azon, hogy bármitől is féljen, ami nem fegyver, legalább is azt hitte… 

Az új táborban ismerte meg Asrahibot, aki viszonylag magas beosztású katona lehetett, mindenesetre élet-halál ura a táborban, és aki első pillantásra megjegyezte magának Aaront. Hiába ugyanis a csokoládébarnára sült bőre, sötét szeme, sötét haja, és a Karif név, amit az elmúlt hetekben ragasztottak rá, tagadhatatlanul európai vonásokkal rendelkezett, ami ugyan eddig nem okozott komolyabb hátrányt neki – Asrahib viszont gyűlölte a fehéreket. Arra a kérdésre, hogy miért nem ölette meg őt, Aaron egész életében csak két okot talált. Az egyik természetesen az, hogy egyel több gyerek volt így, akit az aknák ellen küldhetett, a másik pedig, hogy egy európai meggyilkolásánál már csak a megalázása jelenthet nagyobb örömet.

Valóban az aknaszedés volt a feladata továbbra is, ebből a szempontból tehát nem változott semmi, minden más szempontból viszont igen.

Aaron életének ebben az időszakában egyfajta fásultsággal szemlélte az életet. Nem gondolkozott már a miérteken, nem gondolt arra, mi volt két hónapja, mi lehet az apjával, a barátaival, egyáltalán nem gondolkozott semmin, mert rájött, így elfojthatja a keserűséget és kétségbeesést, ami megremegteti a kezét, amikor a homokban turkál az aknák után – azt pedig nem engedheti meg magának, ha élni akar. Márpedig élni akart, vagy legalább is az életösztön nem hagyta, hogy végleg megadja magát a sorsnak. Hozzászokott, hogy mindig szomjas, mindig éhes, és ez a gondolat kellőképpen kitöltötte a napjait, nem volt szüksége másra. Éjjelente pedig nem kínozták rémálmok – túlságosan kimerült volt hozzá. Mint utaltunk már rá, nem tudta, hogyan őrizze meg magában az emberség szikráját, mert természetesnek vette, hogy az mindig megvan mindenkiben. Most azonban, hogy nem találta, azt sem tudhatta, hogy őrizze meg a tartását. Ebben a helyzetben, ha pontosan akarunk fogalmazni, testileg-lelkileg eltompult, természetes alkalmazkodóképességének köszönhetően fenntartás nélkül elfogadta a helyzetét; kiüresedett, és nem is várt már nagyon semmit sem az élettől, az volt a természetes, ami éppen volt. Az új környezet azonban, de főleg Asrahib pillanatok alatt megbolygatta ezt a kényes egyensúlyt.

Minden átélt szörnyűség ellenére Aaron mindeddig nem találkozott olyasmivel, mint a céltalan öldöklés, vagy a pusztán önmagáért való gonoszság. Aki hibázott, ellenszegült, azt megbüntették, talán meg is ölték, de ha tette a dolgát, békén hagyták az embert - Asrahim parancsnoksága alatt azonban soha, senki sem érezhette magát biztonságban. A katonái valami beteges örömüket lelték abban, ha megalázhattak, megkínozhattak, vagy pláne megölhettek valakit, még ha az illető nem is tett semmi rosszat. Ez a fajta nyílt önkényeskedés újra az egekig korbácsolta benne a rettegést, és okkal – senki sem menekülhetett a katonák elől, és ezt ő is tudta. Aaron fásult belenyugvása nem tarthatott hát soká.

Aki tisztában van valamennyire az afrikai gyerekkatonák helyzetével, az pontosan tudja, mit jelentett ez Aaron számára. Rendszeresen megverték, megerőszakolták és bedrogozták, ahogy ez megszokott volt majd’ minden kiskorúakat is felhasználó szervezetnél. Ráadásul európai volt, fehér ember, ellenség – Asrahib különösen nagy örömét lelte benne, ha kínozhatta. Nem csoda hát, ha Aaron egy nap úgy döntött, képtelen tovább elviselni az életet. Megpróbált felrobbantani egy aknát, de nem járt sikerrel, bármennyit is csapkodta a fedelet, az nem robbant. Robbant viszont az egyik katona alatt, aki tanúja volt a jelenetnek, és feltett szándéka volt megbüntetni a fiút a szabotázs-kísérletéért. Aaron akkor értette meg, pontosabban ismerte fel, milyen mérhetetlenül szerencsés is ő, amiért még életben van, hogy mennyire ellentmond ez mindennek, amit józanésszel fel lehet fogni, ugyanakkor ez volt az a pillanat, amikor megszilárdult benne a tudat, ami aztán végigkísérte az életét; az, hogy nincs olyan helyzet, amit ne úszna meg ép bőrrel. Egyszerűen nincs.

Az Asrahib iránti gyűlölete mellett valószínűleg ez a felismerés adta meg a végső lökést, rángatta ki őt a letargiából és vette rá, hogy kiutat keressen maga számára. Megtanulta a legfontosabb szabályt, amit ember megtanulhat, azt, hogy az erőszak nem megoldás semmire. Az erőszak – maga az élet. Ha tehát élni akar, neki kell diktálnia a szabályokat. Jelen helyzetben ez egyet jelent azzal, hogy fegyverre van szüksége, mert a fegyver az egyetlen erő.

Márpedig Szudánban a fegyvert ki kell érdemelni.

Néhány hónappal később ezt sikerült is elérnie. A táborban egymást váltották a foglyok, férfiak, nők, gyerekek, lehetetlenség volt követni, hányan jönnek, és hányan tűnnek el. Egy alkalommal azonban két európai katona is fogságba került. Mint kiderült, franciák voltak – Aaron már meg sem lepődött a szerencséjén, vagy azon, hogy mit keresnek itt. Ez volt az ő nagy lehetősége, és esze ágában sem volt elszalasztani.

Addigra már jól ismerte a tábor rendjét és az Asrahib személyes környezetében lévőket, így tudta, hogy rajta kívül gyakorlatilag senki sem beszél franciául, és ha ügyes, lophat magának néhány percet a két fogollyal, hogy biztonságosan beszélhessenek. A dolog egyszerű volt – segít nekik megszökni, szerez fegyvert is, tudja, hol tartják, ha cserébe valamelyikük megöli Asrahibot. A másik kettő némi hezitálás után belement, igaz, nem is nagyon volt más választásuk. Tudták, hogy bármelyik pillanatban agyonlőhetik őket, mégsem akaródzott nekik megbízni egy kisfiúban.

A szökés természetesen nem is sikerült, Aaron terve azonban mégis bevált. A két francia fegyverrel a kezében valóban megpróbált elmenekülni, és egyikük valóban agyonlőtte Asrahibot, tudván, hogy a vezér halála milyen csapás az efféle fegyveres alakulatokra nézve, de Aaronnal nem számolt. A fiú a menekülésre szánt teherautóban megbújva várta, és ahogy a férfi kinyitotta az ajtót, hatalmasat rúgott rajta, hogy az hanyatt esett a homokba. Aaron ráugrott, és elvágta a torkát.

Ezt a tettet nem lehetett elvitatni tőle, túl sok volt a szemtanú, így egyértelműen ő lett a nap hőse, de ami még fontosabb, ő vett elégtételt Asrahibért, ezzel kiérdemelve, hogy fegyvert kapjon a kezébe. Nem volt még tizenhárom éves sem ekkor.

Hamar megtanult lőni, és hamarosan állandó résztvevője lett az ellenséges miliciák elleni rajtaütéseknek, mert korából és termetéből adódóan könnyebben megközelíthette az ellenség táborát. Ugyanakkor lassanként kialakult róla az a nézet, hogy sebezhetetlen, Isten, vagy éppen Allah kegyeltje, hiszen nem árthatnak neki a bombák, és ő volt az, akit az Úr kijelölt, hogy bosszút álljon a Nagyért. Ez azonban egyáltalán nem volt irigylendő dolog – érdemei többnyire csak arra jogosították fel, hogy élő pajzsként hurcibálja magával valamelyik felettese, aminek következtében háromszor lőtték meg másfél év leforgása alatt. Mindegyiket túlélte. Ahogy túlélt négy olyan összecsapást is, ahol az ellenség aratott győzelmet, és már kisebb rajok vezetését is rábízták, mielőtt 2014 áprilisában először fegyverezték le az osztagát.

Az ENSZ rendelte el az afrikai helyzet rendezését, azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy véget vessen a gyerekkatonaság intézményének. Paktumokat írtak alá, törvényeket és rendeleteket hoztak, és egy szép napon megjelentek az ENSZ- zászlós, folyton elakadó, kényelmes luxusterepjárók is a sivatagban, egyenruhás, mosolygó katonákkal, hogy begyűjtsék a fegyvereket.

Aaron addigra vérbeli sivatagi nomáddá vált, ha szabad ezt a szót használni, és majdnem elsírta magát dühében, amikor a földre kellett tennie a fegyvereit, amit olyan kemény munkával érdemelt ki. Mert kiérdemelte, már ebben is szilárdan hitt. És esze ágában nem volt elhagyni a sivatagot sem, túlságosan is jól ismerte már, az volt tanúja minden tettének, minden csepp vérének; szerette, jobban, mint Svájcot valaha is. Ennek megfelelően már az első éjjel megszökött a drótkerítéssel körbekerített gyűjtőtáborból, két halott őrt hagyva maga után.

Csak néhány hónapot nyert a szabadulással, mert 2014 szeptemberében újra le kellett tennie a fegyvert. Ezúttal már a táborba vezető úton sikerült megszöknie, tizenhét társával együtt, akik akkoriban az ő parancsnoksága alá tartoztak, a legnevezetesebb azonban a 2015 januári fegyverletétel, itt találkozott ugyanis először Korséval.

Korsénak akkoriban már nem voltak kétségei affelől, hogy a BL/I messze nem az emberiség javát szolgálja, éppen ezért döntött úgy, hogy feladva a munkáját inkább az Ellenálláshoz csatlakozik, de hamar kiderült, hogy a szervezet és ő nem férnek meg egymással. Korse hitt a diplomáciában és a szolidaritásban, viszont nem hitt a fegyverekben. Ezért is fogadta el azonnal egy barátja ajánlatát, hogy utazzon vele Afrikába, és segédkezzen a szervezett kapitulációban. A dolognak az lett a vége, hogy a harmadszorra fegyverletételre kényszerülő Aaron, miután sokadszori felszólításra sem volt hajlandó a földre hajítani a puskáját, rajta töltötte ki a dühét, amikor a férfi megpróbálta kivenni a kezéből a fegyvert, és sikeresen ellőtte a bal kezét. Mindezek után természetesen szó sem lehetett békés kapitulációról, és a nyolcvan megzavarodott, félig még mindig felfegyverzett gyerek közül végül csak hatvanhárom érte el élve a rehabilitációs központként is funkcionáló gyűjtőtábort. Aaron is köztük volt, de ezúttal nem elégedett meg a szökéssel – egy maroknyi elszánt kölyökkel az oldalán felgyújtotta és porig égette a tábort.

Végül csak 2015. júliusában hagyta el Szudánt, ezúttal már a BL/I őrizete alatt. A cég tisztában volt az afrikai népek évtizedek óta dúló háborúkból fakadó elkeseredésével és a vízhiány súlyosságával – gyakorlatilag csak a fegyveres csoportoknak volt esélye vizet szerezni -, így az amerikai és európai válság megoldásával azonnal Afrikát vette célba, mielőtt még az egyre gyakoribb forrongások átcsapnak a kontinens határain. Aaron azonban ezúttal nem megmentett áldozatként, hanem tartalékos katonaként szerepelt a nyilvántartásban, és az elkövetkező néhány hónapot a BL/I Los Angeles-i kiképzőtáborában töltötte. Itt nyoma sem volt annak a jól megszokott sajátos szabadságnak, amit a sivatagi népek hierarchiája kínált. Egy valódi hadseregben a rangok számítanak, nem a tettek, és a fegyelmet a szabályzatok hivatottak biztosítani, nem a félelem, és még kevésbé a tekintélyelv. Aaron számára feldolgozhatatlanul sok volt az értelmetlen szabály, kezdve a kötelező napi egyszeri tisztálkodástól a kijelölt fekvőhelyig. És bár technikailag rendkívüli módon alulképzett volt a társaihoz képest, a felgyülemlett dühe és sajátos értéktrendjéből adódó deviáns viselkedése és nem utolsó sorban az angol nyelvi hiányosságai az egyik legproblémásabb alkalmazottá tették. Mindennek a tetejében képtelen volt szabadulni a sivatagtól is. Ezért is helyezték át végképp a hadseregbe, és alig több mint két hónappal a Zónák hivatalos (és titkos) megnyitása után Kaliforniába vezényelték. Tizenhat éves sincs még ekkor.

Akkoriban még Lancasterben volt a BL/I katonai bázisa is, ide került Aaron is, legnagyobb megelégedésére. A sivatag közelsége, a lángoló homok látványa azonban túlságosan is felpezsdítette a vérét, és egyik első őrszolgálata alkalmával, amit a Zónák határán kellett volna teljesítenie, mind a négy társával végzett, majd a felszerelésüket magához véve nekivágott az ismeretlennek.

A Zónákban még a teljes káosz uralkodott akkoriban, a Killjoyok még nem is léteztek, bár Killjoy, Defying, és Korse is Kaliforniában tartózkodott már. Mindhárman egyazon célért küzdöttek; a válogatás nélkül az út mellé hányt félholtakból minél többet megmenteni, és lehetőleg minél hamarabb átjutni a határon, amit akkor még hagyományos fegyverekkel védett a BL/I. Aaronra is ők találtak rá, egészen pontosabban Killjoy, akinek feltűnt, hogy a legtöbb holttest, amit újabban talált, minden kétséget kizárólag gyilkosság áldozata lett – elvágták a torkukat. Sem őt, sem a társait nem nyugtatta meg a tudat, hogy egy hidegvérű gyilkos garázdálkodik a környéken, aki haldoklókat öl és rabol ki, még levetkőztetni is képes őket, így nem sok híja volt, hogy le nem lőtte Aaront, amikor rátalált egy félig lerombolt benzinkút maradványai közt. Ezt végül Korse akadályozta meg, aki azonnal felismerte a fiút, és aki – ha közvetve is – de neki köszönhette, hogy a sivatagba került. A szétlőtt keze ugyan sosem lett a régi, de ezért nem neheztelt Aaronra – megjárta Afrikát, látta, milyen körülmények közt éltek és élnek ott emberek, gyerekek, és ha valami, hát akkor ez dühítette – amellett, hogy mélységesen sajnálta a fiút. Ugyanakkor azt is tudta, mivel hathat rá. Így, bár egy pillanatig sem bízott Korséban vagy a társaiban, de a beígért napi kétszeri étkezés túlságosan is csábító ajánlat volt Aaron számára ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyja...

Így kapott végül ő is helyet Defying kocsmájában, és időbe telt, mire megértette, hogy tényleg senki sem akarja sem megerőszakolni, sem bántani, különösen nem Korse, aki lassacskán egyfajta tábornokká lépett elő a Zónák túlélői közt. Aaron szemében pedig egyenesen Istenné. Ennek megfelelően ő volt az egyetlen, aki érdemben hatni tudott rá, és ő volt az is, aki megtalálta azt a bizonyos Hangsúlyt, amivel mindig, minden körülmények közt parancsolni tudott a fiúnak, aki időközben a Fun Ghoul nevet kapta.

Majd’ egy évbe telt, mire Ghoul úgy-ahogy alkalmazkodott az időközben Killjoyokká szerveződött társaihoz, és tudomásul vette, hogy nem tehet meg mindent, amit akar. Killjoy-jal sosem jöttek ki jól, és a drogokról sem volt hajlandó lemondani, ami halálos kimenetelű konfliktusokat is okozott, míg végül belátta, a Zónákban legföljebb füvescigihez juthat, Defying ugyanis elzárta a morfiumot. Lassan aztán elhagyta a már-már reflexként belérögzült egyéb rossz szokásait is, amelyek közül egyértelműen az volt a legkellemetlenebb, hogy minden bírálatot, rendreutasítást, vagy netalántán ellenérvet támadásnak vett, és egyetlen megoldást ismert rá - a fegyvert. Változatlanul nem bízott meg senkiben, még Korséban sem teljesen, és ez nem is változott meg, amíg élt, de megtanult számítani a társaira, egy kicsit talán jobban is, mint az számára egészséges volt - kiderült, hogy rendkívüli emberismerő és manipulátor, így ritkán téved valaki megítélésében. A kezdeti merev szótlansága is eltűnt, amit alighanem önvédelemből fejlesztett ki magának, és ahogy megtanult angolul – utoljára az általános iskolában foglalkozott ezzel -, a környezete egyre inkább visszasírta azokat a némaságban eltöltött napokat… Az igazi áttörést azonban Kobra Kid felbukkanása jelentette.

Ez persze önmagában nem volt jelentős dolog, és Ghoul csakis stratégiai okokból nem ölte meg őt azonnal; ki akarta hallgatni. Korse azonban nyíltan megtiltotta neki, hogy kivégezze a fiút, így Ghoul kénytelen volt más eszközökhöz folyamodni.

Kimeríthetetlen volt a fegyverarzenálja, még Asrahibtól, meg a katonáitól tanulta a nagyját. Az első és legfontosabb dolog természetesen a félelem volt, rendkívüli tehetsége volt hozzá, hogy halálfélelmet keltsen másokban, hiszen volt elég része benne neki is. Kobra azonban úgy tűnt, mindent elvisel, meg sem próbál menekülni, sosem sokall be, sosem engedi szabadjára a kétségbeesését, a dühét, vagy bármit – egyszerűen nem csinál semmit, nem is reagál. Ghoul hamar rádöbbent, hogy ez a fiú esetében nem gyengeség – ez a legnagyobb erő, amivel valaha is szembeszállhat vele. Minden lehetséges úton megpróbált hát végezni a rábízott fiúval, de félt Korse haragjától, ezért kénytelen volt kevésbé látványos eszközökkel dolgozni, úgy mint alváshiány, vagy az oly jólismert élő pajzs; de Kobra legalább olyan szerencsésnek bizonyult, mint ő maga… Talán a végtelenségig folytatódott is volna ez a kegyetlen játék, ha Korse nem kerül a BL/I kezére, és nem kap chipet. Ghoul számára ez feldolgozhatatlan csapás volt, és mind a mai napig az is. Képtelen ellenségként tekinteni a férfire, még akkor is, ha ez ellentmond lassan mindennek, amiben valaha is hitt. Hogy Korse elvesztésével mennyire elvesztette ő is a lába alól a talajt, azt mi sem példázza jobban, minthogy képes volt maga mellé venni Kobrát, akit Korse után a legjobban ismer ezen a világon, vállalva azt is, hogy elvei ellenére is kénytelen lesz megbízni benne, hiszen nála jobb társat keresve sem találhat. Kobra pedig sohasem okozott csalódást neki. Egészen mostanáig, amíg fel nem bukkant Poison, és Ghoul újfent rá nem döbbent, hogy szeretni a legnagyobb bűn, ezért soha, senkiben sem bízhat igazán… 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.