Génsebész apja, Henry Way, betegsége első napjától kezdve valósággal körülrajongta a feleségét, Louiset, aminek következtében a még járni is alig tudó Mikey többet hallotta a „maradj csöndben” mondatot, mint bármely más gyerek a földön. Meg is tanult csöndben játszani és nem sírni, nehogy feleslegesen izgassa a mamáját, és olyan félelmetesen jólnevelt négyéves vált belőle, akit az óvodában négyszer küldtek el pszichológushoz egy év alatt, mert azt hitték, minimum ütik-verik-terrorban tartják otthon.

A negyedik születésnapján, ami borzalmas hangulatban telt, mert mindenki sejtette, ez az utolsó alkalom, hogy Louise is velük van, a szomorú csöndek egyikének kínos pillanatában meggondolatlanul megkérdezte, mikor mennek el végre a vidámparkba, négyen, együtt, mire az addigra gyakorlatilag ágyhoz kötött Louise sírva fakadt, Henry pedig kiparancsolta őt a tortája mellől. A kisfiú akkor úgy gondolta, jobb, ha nem is mond többé semmit. És valóban, attól kezdve alig szólalt meg, ha kérdezték, többnyire szűkszavú és pontos válaszokat adott – a legjobb társaságban sem akart feloldódni. Ez a szokása az évek multával sem változott, sőt, csak méginkább elmélyült. Lehajtott fejjel, egyetlen hang nélkül, engedelmesen tűrte, amit rámért az élet, az őrületbe kergetve ezzel később Fun Ghoult, aki úgy gyűlölte ezért a tulajdonságáért, ahogy embert még nem gyűlölt. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy képtelen valami emberi reakciót kicsalni a fiúból – képtelen hatni rá, képtelen kiismerni.

Mikeynak ugyanis a hallgatás és a rezzenéstelen nyugalom már kiskorában olyannyira a részévé vált, mint másnak a levegővétel. Ebben nagy szerepe volt a bátyjának is, aki, bár csak alig négy évvel volt idősebb nála, kérés nélkül vállalta a második számú gondos szülő szerepét, megpecsételve ezzel az öccse sorsát a családi hierarchia legmélyén. Nem volt ez tudatos döntés részéről, főleg nem rosszindulatú - egyszerűen csak, ahogy az már lenni szokott, a legkisebb gyerek lett a család szeme fénye, akit mindenki félt és óv, és Gerard úgy érezte, neki a leginkább a kötelessége vigyázni a kisöccsére, különösen, miután világossá vált előtte, hogy apjukat mennyire kétségbe ejtette a felesége elvesztése. Ezért is viselte meg annyira, amikor Mikeyt elrabolták.

A hetedik születésnapján történt. Henry Way aznap cukrászdába vitte a fiait, hogy megünnepeljék a nagy napot, és míg ő fizetett, a két gyerek az ajtó előtt ténfergett a fagylalttal a kezében, mert a cukrászda tömve volt felnőttekkel. Az egész egy pillanat alatt zajlott le – egy autó állt meg a járda mellett, egy férfi ugrott ki belőle, felkapta Mikeyt, és mire a fiú felkiáltott volna ijedtében, már el is hajtottak vele.

A BL/I akkor még hivatalosan nem létezett, és Mikey nem tudhatta, az egész akciónak egyetlen értelme az volt, hogy a szervezetnek legyen mivel zsarolni Henry Wayt, aki semmiképpen sem akart egy kétes hátterű cégnél illegális kutatásokat végezni a sejtbiológia terén.

Mikey nevelőszülőkhöz került Miamiba, akik, bár egyértelműen a leendő BL/I bűvkörében éltek már akkor is, tisztességgel, szeretetben nevelték. Volt saját szobája, iskolába járt, mint a többi gyerek, kapott zsebpénzt, megünnepelték a születésnapját, és még csak a nevéről sem kellett lemondania. Sőt, havonta egyszer beszélhetett telefonon az apjával, hogy az megbizonyosodhasson róla, a fia jól van.

Egyszóval Doug és Wilma Albertson igyekeztek olyannyira normális és hétköznapi életet biztosítani neki, amennyire ez csak lehetséges volt. Mikey pedig, mint eddig is mindig, csöndben tűrt, mi több, megszerette új szüleit, és ha akkoriban elég érett lett volna hozzá, akkor észrevehette volna, mennyivel boldogabb élete van most, mint odahaza a gyásztól megroppant apja és hatalmaskodó bátyja mellett volt.

Tizenegy éves volt, amikor egy nap az iskolából hazamenet, ahogy befordult a sarkon, valaki hátulról zsákot húzott a fejére. Iszonyatosan megrémült, és alighanem életében először próbált meg ellenállni valaminek, de most sem járt sok sikerrel. Pillanatokon belül egy furgon ülésén találta magát, és egy erős kar szorította magához, aztán valaki a nevén szólította. Mikey vadul letépte magáról a zsákot, és legnagyobb meglepetésére a bátyjával találta szemben magát. Kiderült, hogy Henry Way Albatára és az Ellenállásra bízta a fiút, hogy biztonságban legyen, és most Gerard kiharcolta, hogy visszalopják az öccsét is. Mikey azt is megértette, miért volt szükség a zsákra – azért, hogy az akkor még mindig nem létező BL/I, vagyis ahogy akkoriban hívták őket, a Cég, ne gyanakodhasson jobban az Ellenállásra, mint akármelyik pedofilra vagy szervkereskedőre a városban.

Így került Mikey az Ellenálláshoz, és ha lett volna benne egy cseppnyi öntudat, talán feltette volna magának a kérdést – kicsoda ő, hogy úgy dobálják össze vissza, mint valami rég elveszettnek hitt rongybabát? De nem tette fel a kérdést. Csak annyit tett, hogy megkérte Gerardot, hadd hívja fel a szüleit, hogy ne aggódjanak miatta, de Gerard kijelentette, azok a szörnyetegek nem a szülei, neki nincsenek szülei, az anyja meghalt, az apja a Cég laboratóriumaiban robotol, és különben is, neki az Ellenállásnál a helye. Mikey pedig most sem ellenkezett vele, ahogy eddig sem tette soha. Szerette a bátyját minden bolondságával együtt.

 

Az elkövetkezendő néhány évben a Szervezettel együtt bujkált és aggódott. Bujkált, mert a titokban egyre nagyobb befolyásra szert tevő BL/I egy pillanat nyugtot sem hagyott nekik, és aggódott, mert Gerard már akkor előszeretettel játszotta a hőst és a mártírt is egyszerre, őrá az óvni való szűz szerepét osztva. Azt sem hagyta az öccsének, hogy legalább annyi időre fegyvert fogjon a kezébe, amíg megtanulja megvédeni magát. Mikeynak pedig a vérében volt az engedelmesség, esze ágában sem volt hát megszegni a parancsot. Mert Gerard akkor már nem kért, parancsolt…

Aztán eljött kettőezer-tizenkettő, és vele az első aggasztó hírek a vízellátással kapcsolatban. És ez volt az az év, amikor Mikeyt harmadszorra rabolták el.

Irtózatos szerencséje volt.

Az Ellenállás főhadiszállására mért rajtaütést vezető BL/I-s tábornok jól ismerte a Way-família nem mindennapi történetét, és azonnal megismerte a sörösrekeszek rejtekében megbúvó fiút. Egy kissé csodálkozott, amikor az nem tanúsított ellenállást az elfogásakor, ugyanakkor meg is könnyebbült – újra lesz mivel zsarolni Henry Wayt.

Így esett, hogy Mikeyt egyetlen karcolás nélkül vitték el, egyenesen Los Angelesbe. Végig hallgatott, mint a sír – egyetlen szót sem tudtak kihúzni belőle a kihallgatásokon, akár az Ellenállásról, akár róla magáról, akár az időjárásról volt szó. Még a nevét sem mondta meg, holott tisztában lehetett vele, hogy azt úgyis tudják. Úgy tűnt, végleg megnémult. Ezt persze korántsem írták a javára, de hamarosan előkerültek a róla vezetett akták - köztük az eltűnését bejelentő dokumentum Doug aláírásával -, a jelentések és megfigyelések egészen öt éves korától kezdve, és kiderült, hogy sosem volt éppen szószátyár társaság. Végül aztán, jó két hónapos huzavona után, amit Mikey, mint kiskorú bűnelkövető, egy Los Angeles-i javítóintézetben töltött, engedtek Doug és Wilma tucatnyi kérvényének, és újra az Albertson házaspár felügyelete alá helyezték őt. Visszakerült hát Miamiba, és most már nem tudta elkerülni a kérdést – kicsoda ő, hogy csak így dobálják összevissza, mintha nem is élő ember lenne?... És ez volt az a pont, ahol Mikey megvadult.

Tizenöt éves volt, de ismerte a világot – ismerte a BL/I-t, és ismerte az Ellenállást is. Ismerte a nyugodt, kisstílű kispolgári életet, de ismerte a mocskos pincéket és a soha fel nem melegített romlott konzervek ízét is. Érezte Doug és Wilma okosan visszafogott, féltő szeretetét, és Gerard őrjöngő rajongását, és nem volt kérdés, hogy melyiket válassza.

Az első zsebpénzéből vett egy zsák kiflit és ásványvizet, és alighogy Doug elaludt a tévé előtt a kedvenc foteljában, ahogy minden péntek este tette a Muppet-show alatt, fogta a hátizsákját, és kiszökött az éjszakába. Két nappal később a rendőrség hozta vissza, amikor át akarta lépni a Miami-i határt.

Az elkövetkezendő egy hónapban négyszer szökött meg. Iskolába egyáltalán nem járt, minden idejét kocsmákban töltötte, mert tudta, nincs az a pénz, amiért egy Albertson betenné a lábát egy ilyen helyre, és mert eleve itt keresnék utoljára – sosem szerette az ilyen helyeket. És volt mégegy oka. Talán, talán összefuthat egyszer valamelyik söntés mellett egy messze szakadt Ellenállóval… Aztán ezt is feladta, és minden idejét lefoglalta, hogy visszajusson Los Angelesbe, bármily lehetetlennek is tűnt. Repülővel nem mehetett, tudta, ott biztosan kiszúrnák a biztonságiak, maradt tehát a busz, vagy a vonat.

Vagy legvégül az autostop.

Wilma minden alkalommal zokogva ölelte magához, amikor a rendőrök hazaállítottak vele, és Mikeyt ez kimondhatatlanul idegesítette. Belesajdult a szíve, ahogy azokat a könnyáztatta, kék szemeket látta, ugyanakkor újra fellobbant benne az engesztelhetetlen gyűlölet is. És a megvetés, amiért sem Doug, sem Wilma nem hitték el neki, amit a Cégről mesélt nekik. Hogy gátlástalanul megölnek bárkit, aki szembe mer szállni velük, hogy semmivel sem jobbak, mint akármelyik utcai banda. Mint azok, akiktől annyira féltik a világot, hogy képesek a Céget választani inkább… Egyszerűen nem hittek neki. Az Albertson házaspár szemében az Ellenállás volt minden baj okozója, minden tisztes polgár életének megkeserítője – drogosok, rablók, gyilkosok, erőszaktevők és anarchisták gyülekezete. És Mikey, ha egészen őszinte akart lenni magával, kénytelen volt bevallani, hogy ez bizony mind igaz. De ott vannak a Gerard félék is…

Szánt szándékkal nem említette először a bátyját, de aztán egy nap nem bírta tovább. A konyhában álltak, Wilma áfonyás pitét sütött („csak neked Kincsem, tudom, mennyire szereted”), Doug a húst pácolta a vacsorához. De ahogy elhangzott Gerard neve, egyszerre minden munka abbamaradt. Szinte megdermedt a levegő. A két felnőtt egymásra nézett, fájdalmasan, mégis azzal a különös belenyugvással – látod, én megmondtam, hogy ez lesz… Végül Wilma szánta rá magát, hogy mondjon valamit. Mint mindig.

- Te nem a bátyád vagy, Mikey. Ő… Ő olyan utat választott, ami nem tisztességes emberhez méltó.

Mikey nem hitt a fülének. Sosem beszéltek sokat a testvéréről vagy az apjáról, de nem is volt tabu téma soha. És Wilma, sőt, még Doug is mindig óvakodott attól, hogy bármi rosszat mondjon akármelyikükről is. Wilma láthatta az arcán, hogy mennyire feldúlta ez a néhány szó, de már nem volt megállás – talán azt hitte, ha egyszerre túl vannak az egészen, könnyebb lesz.

- Értsd meg, Mikey. A bátyád… bizonyára nem rossz ember, csak… csak rossz társaságba keveredett. Semmit sem tehetsz érte. De sokkal jobban kell ügyelned a saját dolgaidra! Éppen elég önző dolog tőle, hogy a maga bűneivel rajtad is foltot ejt…

- Gerard nem bűnőző!

- Bűnözők közt él, és osztozik velük a bűnükön. Csak idő kérdése, és őt is utoléri az igazságszolgáltatás. Nem hagyhatod, hogy magával rántson, a vér nem minden…

- Igazságszolgáltatás?!

Mikey előtt felrémlett az elmúlt három évben látott rengeteg arc, a halálba merevedett szemek, a szétlőtt lábak és fájdalmas kiáltások, amikor egy-egy sebesültet hoztak haza a társai, a félelemtől átvirrasztott éjszakák, a rettegés, amitől még most is összerezzen, ha rendőrautót lát… ez volna az igazságszolgáltatás? Félelem és halál? Ezt érdemelné Gerard?

Úgy ütötte meg Wilmát, hogy észre sem vette. A nő felsikkantott, hogy ijedtében vagy fájdalmában, azt nem lehetett tudni, és a mosogatónak zuhant, óriási robajjal a földre borítva a szárítóról az elmosott tányérokat. Mikey ösztönösen hátrált egy lépést a csörömpölés hallatán. Néhány pillanatra döbbent csend szakadt rájuk. Aztán Doug szólalt meg, rekedten, mérhetetlen megvetéssel a hangjában.

- Úgy látszik, a vér mégsem válik vízzé.

Ez magához térítette Mikeyt. Legszívesebben sírva fakadt volna, de már késő volt…

Doug még aznap elköltözött, mondván, hogy nem hajlandó egy fedél alatt élni valakivel, aki már tizenöt évesen képes volt kezet emelni a saját anyjára. Eredetileg Mikeyt akarta visszaküldeni az intézetbe, de – milyen az anyai szív, még ha csak mostohaanya is – Wilma nem engedte. Egy évvel később már ki is mondták a válást, és Doug nem csinált belőle titkot Mikey előtt, hogy csakis miatta. Ez már több volt, mint amit Mikey el tudott viselni. Ha valamit, hát akkor a szülei életét nem akarta tönkretenni!

Nem kereste tovább Gerardot, és nem is szökött el többé. Nem, mintha elfogadta volna Wilma álláspontját, és majd beleszakadt a szíve, hiszen tudta, hogy Gerard még kétségbeesetten kutat utána, a végletekig, talán a végsőkig, önmagát, és mindenki mást is veszélybe sodorva - de mégsem kereste. Újra mintafiú lett belőle, beiratkozott egy, a Cég által működtetett középiskolába, és gépészmérnök lett. Tizenkilenc évesen kapta meg az oklevelét, ami ugyan nem volt diploma, viszont az addigra hivatalosan is megalakult BL/I azonnal elfogadta, és mint saját maga képezte szakembernek, azonnal munkát is adott Mikeynak. És ugyan, mit akarhat többet egy fiatalember egy évvel az Apokalipszis után, mint biztos állást a világ vezető politikai és gazdasági cégénél, nem igaz?...

Így került Mikey a Zónákba egy építkezésre, és maradt is. Igaz, nem mint alkalmazott gépészmérnök…

Talán ha másfél hónapja kezdődhettek a munkálatok, amikor is egy délután, nem sokkal napnyugta előtt a Killjoyok rajtaütöttek az építkezésen. Mikey addig csak hírből hallott róluk, és leginkább számkivetett banditáknak, erőszakos bűnözőknek tekintette őket, akikben annyi tisztesség sincs, mint az Ellenállás legaljában. Ez a feltételezése nagyjából igaznak is bizonyult, ugyanis volt olyan szerencsétlen, hogy az első Killjoy, akivel összehozta a sors, az a tizenhét éves Fun Ghoul volt, aki annyiban különbözött a húszéves Fun Ghoultól, hogy tized annyi önuralom és megfontoltság sem szorult belé. Ebből kifolyólag egy pillanatig sem tétovázott, és magával hurcolta a halálra rémült Mikeyt, hogy kihallgassa, ki tudja, hátha ki tud szedni belőle valami értelmeset. A dologhoz hozzátartozik, hogy Ghoul egészen remekül értett hozzá, hogy lehet kiszedni valakiből, amit semmi szín alatt nem óhajt elmesélni… Legnagyobb bánatára azonban Korse, aki akkoriban még hírből sem hallott holmi mikrochipről, nyíltan megtiltotta neki, hogy kivégezze a fiút, sőt, megbízta Ghoult a kiképzésével, azzal a jelszóval, hogy minden emberre szükség van. És ekkor kezdődött Michael Way életének legborzalmasabb egy éve.

Ghoul életcéljának tekintette, hogy kicsinálja. Egyébként sem szerette ezt a munkát, annak ellenére, hogy akkoriban még nem volt nagy tapasztalata benne, de Mikey törődött alázatossága mérhetetlenül felbőszítette. Fel nem tudta fogni ésszel, hogy lehet az, hogy valaki csak hallgat, hogy képtelenség a düh legalább egy egészen aprócska kis szikráját fellobbantani benne. Egyrészt persze értette. Ghoulnak katonaagya volt, vagyis azt legalább ugyanennyire képtelen lett volna megérteni, ha Mikey ellenkezik vele - ki az az őrült, aki ellent mer mondani a felettesének? -, de megszokta, hogy az emberek kitöltik valahogy az indulataikat. A megaláztatást, a félelmet valaki máson vezetik le. Vagy legalább önmagukon. Ghoul nem egy embert látott, aki hasonló okokból képes volt lerágni a kezéről a húst, vagy agyonverte a rabtársait. Vagy legalább öngyilkos lett… Mikey azonban egyik irányba sem mutatta a legkisebb hajlandóságot sem. Csak hallgatott és remegett, megadóan várva a következő csapást. És engedelmeskedett. Bármit is talált ki neki Ghoul, csak tűrt és engedelmeskedett. Hogy ehhez mi adta neki az erőt, azt maga sem tudta. Talán az, hogy rádöbbent – a Killjoyok az Ellenállás Kaliforniai bázisaként is felfoghatóak, legalább is ugyanúgy a BL/I ellen harcolnak, és ugyanúgy összetartanak, mint azok, akiket ő ismert annakidején. Ezen pedig mit sem változtatott Ghoul kínzása. Ő nyilvánvalóan kívül helyezte magát a Killjoyokon. Talán egyenesen föléjük. Ennek ellenére fél évbe telt, mire Mikey megértette – itt nem úszhatja meg anélkül, hogy embert öljön. Erre is a saját kárán jött rá. Ghoul mindenhová magával cipelte, ha kellett, ha nem – Mikey csak később tudta meg, hogy azért, hátha véletlenül végre lelövi valaki -, ő pedig szokásához híven engedelmeskedett és hallgatott. Egészen addig, míg egy rajtaütés alkalmával túl soká tétovázott, és nem húzta meg a ravaszt. Azazhogy meghúzta, csak éppen direkt mellé célzott – még a gondolat is abszurdnak tűnt előtte, hogy bárkit is megöljön, még ha az egy drakuloid is. Még ha Ghoul, Korse, Killjoy, vagy éppen Gerard számtalanszor meg is tette már, ott, a szeme előtt. Ez a hibája végül végzetesnek bizonyult. A drakuloidnak ugyanis nem voltak morális problémái a gyilkossággal, és lőtt. Ghoul az utolsó pillanatban vette észre a bajt, és nem mondhatni, hogy szín tiszta ösztönből rántotta maga elé gyűlölt tanítványát. Mikey a vállába kapta a golyót – azidőtájt még csak a tervasztalon léteztek a lézerpisztolyok -, a kulcscsontja alá. Iszonyatosan vérzett, és mégjobban fájt, de Ghoult persze nem érdekelte. Egyetlen szó nélkül magára hagyta a homokban, és nyilvánvalóan nem is szándékozott visszamenni érte. Ezt végül Killjoy tette meg, amikor jó tíz perccel később, a kocsinál végre nagy nehezen sikerült kiszednie Ghoulból, hogy hol hagyta a fiút.

Mikey hetekig nyomta az ágyat, lázasan, és még Defying sem lehetett biztos benne, megmarad-e? De akkoriban még benne is több volt a remény, mint a józan ész, és meg sem fordult a fejében, hogy megszabadítsa a szenvedéseitől. Szerencsére, mert Mikey végül teljesen felépült. Azaz, majdnem teljesen – a jobb karját a mai napig képtelen az arca vonalánál magasabbra emelni.

Azt hihetné az ember, legalább ezek után meggyűlölte Ghoult, de nem így történt. Inkább hálás volt neki, amiért a maga módján, ha önzőségből is, ha rossz, sőt, egyenesen gyilkos szándékkal is, de lerombolta végre azt a sziklaszilárdnak hitt falat, ami tizennyolc éve magasodott előtte. A hallgatás, a passzivitás falát, amitől úgy érezte magát, mint homokszem a szélben, és nem is volt több annál. A „maradj csöndben” után Mikeynak új jelszava lett. A „ha romlott a világ, légy romlottabb, és éld túl!”

Furcsamód megkönnyebbült ettől a szemléletváltástól. Úgy érezte, mintha azzal, hogy megbékél a saját gonoszságával – mert tudván tudva, hogy rosszat teszünk, és mégis megtesszük, nos, ez az ő szemében a mai napig kimeríti a „gonosz” fogalmát, hiába, hogy adott esetben nincs más választása, csak a halál -, sokkal inkább önmaga lehetne, ez pedig újfajta erőt, egyenesen hitet adott neki. Ezért is lett végül Killjoy, és kapott valódi Killjoy nevet – így lett belőle Kobra Kid, aki ma már gondolkodás nélkül megölne bárkit, ha úgy hozza érdeke, amennyiben az illető nem Killjoy, vagy nem ő Gerard. Talán még akkor is. Szívből szereti Ghoult, és hajlamos bármit elnézni neki, amit a fiú alaposan ki is használ, de ez Kobrát nem zavarja. Valójában Kobrát már semmi sem zavarja igazán. Régi szokásai nem múltak el teljesen, és szereti ráhagyni a dolgokat a barátaira, de szigorúan csak azokra, akik fontosak neki valamiért – és csak olyan dolgokat, amik neki nem okozhatnak kárt, vagy méginkább fájdalmat.

Legalább is eddig így volt ez.

Egészen mostanáig, amikor is egyik pillanatról a másikra felbukkant egy kísértet, egy másik élet csillogó szilánkja Kalifornia forró homokjában, a bátyja, Gerard, aki képtelen feldolgozni az ő mindig jámbor, mindig tiszta, angyali kisöccsének fertelmes bukását. És Kobrában hosszú idő óta most először újra megszólalt a lelkiismeret…

 

 

 

Sorsa az eredeti verzió szerint - SPOILER!!!

 

2020. április 17-én Fun Ghoul lövi agyon, ő is temeti el. Testét egy évvel később exhumálják, és 2022 márciusában, a Zónák áldozatainak emléknapján ünnepélyes keretek közt helyezik örök nyugalomra Washingtonban.

 

* Valódi neve Mike Sprighton, a Michael Way csak a történet MCR-vonatkozása miatt maradt meg, és utólag már nem akartam mindenhol átírni.

Súgó Még nincs hozzászólás.